A ​Court of Thorns and Roses – Tüskék és rózsák udvara

Szerző: Sarah J. Maas
Sorozat: Tüskék és rózsák udvara 1.
Eredeti cím: A ​Court of Thorns and Roses
Oldalszám: 512
Kiadó: Könyvmolyképző

A tizenkilenc éves Feyre az erdőben vadászva megöl egy farkast, ám nem sokkal ezután egy másik szörnyeteg bukkan fel, aki jóvátétel gyanánt magával hurcolja egy olyan baljós és mágikus vidékre, amit a lány csak a legendákból ismer. Feyre hamar rájön, hogy fogvatartója valójában nem állat, hanem Tamlin, egyike azoknak a halálos és halhatatlan tündéreknek, akik egykor a világ felett uralkodtak.
Tamlin birtokán Feyre jéghideg gyűlölete forró szenvedéllyé alakul át, és ez az érzés felperzsel minden olyan hazugságot és figyelmeztetést, amit neki a tündérek csodálatos, ámde veszedelmes világáról korábban mondtak. Azonban a tündérek birodalma felett egyre nő egy ősi, gonosz árnyék és Feyre-nak kell megtalálnia a módját, hogy feltartóztassa… vagy örök pusztulásra ítélje Tamlint és világát.
A Kristen Cashore és George R. R. Martin rajongók imádni fogják.
Szexi, akciódús sorozat első kötete.

Értékelésem

Book trailer:

Először el kell mondanom, hogy nem az első olvasás után írom ezt az értékelést, hanem már újraolvasás után, ráadásul úgy, hogy a sorozat második kötetén is túl vagyok már. Azt hiszem, ennek a ténynek a befolyása semelyik másik sorozat esetében nem lenne ekkora, mint itt, ezért ezt tartsátok szem előtt. Vártam nagyon ezt a könyvet, hiszen az írónő másik sorozatát, az Üvegtrónt nagyon szeretem, mégis első olvasatra csalódás volt ez az első kötet. Nem volt rossz egyáltalán, sőt, csak az Üvegtrón után többre számítottam először. Szerencsére a második résznél már abszolút kedvencem lett ez a sorozat is, ez az első kötet is már egészen más fényben tűnik fel, így ez is sokkal jobban tetszik.

Mint az a fülszövegből is kitűnik, az alapsztori mintha A Szépség és a Szörnyeteg egy átirata lenne, ez viszont kicsit megtévesztő, mert bár vannak benne ilyen elemek, a könyv utolsó harmadában már egész másról van szó. Ha már fülszöveg, akkor ki kell emelnem, hogy Feyre egy pillanatig sem gondolta, hogy Tamlin egy állat, hiszen ebben a világban a tündérek létezése teljesen hétköznapi dolog, nem is értem miért írták ezt így ide.

"– Nos, pokoli délutánod ellenére most is remekül nézel ki.
Fújtam egyet. Eddigi életemben még egyetlen olyan nap sem akadt, amikor remekül néztem volna ki.
– Azt hittem, a tündérek nem tudnak hazudni."

No de a cselekmény azzal kezdődik hogy a főszereplő lány, Feyre megöl az erdőben egy farkast, akiről egyébként erősen gyanítja hogy tündér. A lány éhező családja miatt vadászik az erdőben, olyan szegények, hogy gyakorlatilag csoda, hogy nem halnak éhen. Van két nővére, akik leginkább a Hamupipőke gonosz mostohanővéreire emlékeztetnek. Még soha nem fordult elő velem, hogy kevesebb mint 10 oldalon belül ennyire szívből meggyűlöljek karaktereket, de Sarahnak sikerült ezt elérnie. Ezt a nagy ellenszenvet egyébként próbálja a szerző tompítani a könyv vége felé, illetve a sorozat többi részében is, de én egyszerűen nem tudom megbocsátani a viselkedésüket.
Visszatérve a történetre, Tamlin megjelenik, és megölt barátja életéért cserébe magával viszi Feyret a tündérek területére, konkrétan a Tavasz udvarába, ahol mindenki álarcot visel. Erről egyébként teljesen meg is feledkeztem a második olvasásig, pedig nem egy elhanyagolható dolog.

"– Te éjszakánként azért nem alszol, mert akkor gondolod ki a másnapi szellemességeidet?"

Feyre lassú változáson megy keresztül, ismerkedik az új környezettel, titkokkal és szabályokkal, általa mi is egyre több mindent megtudunk a tündérekről. Gyorsan rájön, hogy sok mindent titkolnak előle, mégis hagyja, hogy csak úgy sodorja az ár. Egy idő után beleszeret Tamlinbe, bár én úgy gondolom, hogy ha valakivel egész életében úgy bántak, mint vele, ráadásul folytonos bizonytalanságban, éhezve kellett élnie, az gyakorlatilag bárkibe képes lenne beleszeretni, aki egy kis törődést és jóindulatot mutat felé.  Itt valóban ez is történhetett, mert Tamlin bár jól néz ki (többnyire csak feltételezhetően az álarc miatt), erős és nagy a hatalma, ugyanakkor számos hibája is van. Ezek egyike az agresszív viselkedés, de úgy tűnik, hogy ez a tündérek faji sajátossága, nem kizárólag az övé. Hiába vannak elképesztő védelmi ösztönei, amivel meg akarja óvni Feyret, ez valahogy a könyv végén nem annyira jön neki össze.

"Ők engem figyeltek, túlzottan összpontosítva ahhoz, hogy csak úgy nézelődjenek. Tamlin egy kicsit kihúzta magát, és így szólt:
– Jobban… jobban nézel ki, mint az előbb.
Vajon ez bók akart lenni? Megesküdtem volna rá, hogy Lucien bátorítóan bólintott rá.
– A hajad pedig… tiszta.
Talán csak a gyötrő éhség miatt hallucináltam ezeket a szánalmas hízelgéseket. Hátradőltem, és nyugodtan, csendesen reagáltam, ahogy egy ragadozó állathoz beszélnék."

Az igazi fordulópontot nagyjából a második harmadnál érjük el, ahol kiderülnek a titkok, és Feyre kénytelen próbáknak és szörnyű küzdelmeknek alávetni magát. (Ezt például Tamlin szemrebbenés nélkül végignézi.) Előkerül a főgonosz is, és igazán izgalmas kalandokba keveredünk az Üvegtrónban megszokott vérengzős akciódús jelenetekkel fűszerezve.

"– Azt hittem, a tündérek nem tudnak hazudni. (…) – Hogyne tudnánk hazudni! Szerintem a hazugság művészet. Akkor is hazudtunk, amikor egykor azt állítottuk a halandóknak, hogy nem tudunk hazudni."

Sajnos komoly spoilerezés nélkül nem tudok ennél többet mondani, de nagyon ajánlom mindenkinek ezt a könyvet! A második rész után újraolvasva értelmet nyernek az első kötetben zavaros dolgot, betömődnek a hézagok, illetve a zavaró érzéseket is mind megvilágosodás váltja fel. Egészen elképesztő, hogy mennyi minden felett elsiklik a figyelme az embernek elsőre, pedig aztán később hatalmas jelentőséggel bírhatnak.

Külföldi borítók:

Képek a pinterest táblámról származnak: https://www.pinterest.com/afresli/blog/